A Matcha eredete

A buddhista Eisai a XII. században népszerűsítette azt az elképzelést, miszerint a jó egészség érdekében érdemes teát fogyasztani. Abban az időben a teát mint értékes gyógyszert tartották számon, és az íze valószínűleg nagyon keserű volt. Sokkal később vált a tea igazán ízletessé.

Az Eisai által népszerűsített tea durva porrá vagy apró darabokká volt összezúzva, majd forró vízben volt lefőzve. Azt mondják, hogy a XIV. századtól használtak kőből készült kézi malmot a tea őrlésére. Úgy tartják, hogy abban az időben ugyanúgy habosították a teát, mint a mai Matchát.

Manapság Japánban a Matchának szánt tealeveleket egy TANAnak nevezett baldachinnal árnyékolják a napsütés elől, mindezt a betakarítást megelőző 20-30 napban, így kialakítva egy zamatosabb, édeskésebb ízt. Ezt az árnyékolási módszert a XV-XVI. század környéként vezették be. Noha az akkori baldachin nagyon hasonlított a ma használatos Tana baldachinra, az árnyékolást mégsem az íz, vagy a növény teanin tartalmának növeléséért csinálták, hanem hogy elkerüljék a fagykárokat. A régi időkben februárban és márciusban takarták le az ültetvényt, pont mielőtt a tea sarjadásnak indult volna. Ezzel ellentétben ma akkor takarják le a teát, amikor az első friss rügyek már megjelentek. Úgy tartják, hogy a teatermesztők véletlen fedezték fel, hogy az árnyékban nevelt teáknak milyen lágy ízük van, és utána kezdték el a mai módszereket kialakítani – a finom, lágy íz érdekében.
Rikyu Sen (1522-1591) a XVI. század japán “tea nagymestere” tette népszerűvét a teaszertartásokat. A japán teaszertartás szabályai azt diktálták, hogy a Matchát édességgel vagy cukorkával kell felszolgálni. Így feltételezhetjük, hogy a Matchának akkoriban még mindig keserű íze volt.

A Matcha íze valószínűleg a XVIII. századra lett lágyabb és simább, a trágyázási és árnyékolási technikák kombinációjának köszönhetően. Azt mondják, hogy a XIX. századi Japán magas minőségű Matchájának az íze finom, lágy és selymes volt, akárcsak a mai, magas minőségű Matcháké.